"Valós történet, mely megér egy regényt. Szabó Magda házvezetőnőjével, Emerenccel való kapcsolatáról mesél, aki két évtizeden át volt alkalmazottja a második világháború előtti Budapesten. A mű rendkívüli nő portréja, kettejük alakuló kapcsolata, dacos és terhelt közeledése egymás felé. A téma valójában nem egészen eredeti, ám életrajzi meghatározottsága révén az írónő szent kötelességét van hivatva ábrázolni, a gyónást. És mellékesen alapos képet kapunk a háború előtti és utáni Magyarország hétköznapjairól, a minden körülmények közötti helytállásról, háláról, szenvedélyről, árulásról.

Emerenc lenyűgöző személyiség, az a fajta, akinek megadatott büntetlenül szeretni és meghalni. Folyton gürcöl, súrol, havat söpör, segít az éhezőkön, elveszett gyerekeket és kóbor kutyákat gyűjt, de mindvégig szenved kolosszális magányától, mert nem akar másokat zavarni. Olyan, mint egy pogány istenasszony, aki csak saját törvényeinek engedelmeskedik, vég nélküli csatát vív a világgal. Alkalmazott, aki alkalmazókat alkalmaz zsarnoki szeretete díszleteiként. Az írónő természetesen a hatása alatt áll, és félelemmel tölti el a tökéletes jóság és tiszta emberség rettenete. Tipikus értelmiségi félelem ez, amely a szeretetre való autentikus képességet nehezebben emészti meg. A házvezetőnő és a ház asszonyának kapcsolata viharos, a sírást kiabálás követi, a harag a barátság ügyetlen, ám őszinte megnyilatkozása. Egy kicsit szerelmi, egy kicsit anya-gyerek kapcsolat, de mindenképpen fölkavaró, megrendítő, igazságra kényszerítő.

A címadó ajtó a szeretet kapujának metaforája, kulcsát Emerenc az írónő felé nyújtja baráti aggodalmának ritka megnyilatkozásaként. Őt is egy életre szóló bűntudat vezérli és puhítja örökös gondoskodóvá. De mi kezdhet ezzel a kulccsal a szintén szigorú elvek szerint élő írónő? Hagyhatja-e meghalni a szándékkal halni készülőt? Merész vállalkozás kockára tenni az érzelmek intim, jól körülbástyázott birodalmát, miközben olyan titokzatos ajtóba ütközünk minduntalan, mely a végső szemérem őrzője és halálhoz vezet."